Bán Aladár Általános Iskola Várpalota

i ♥ bánali

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

KALEVIPOEG

KALEVIPOEG (2. számú melléklet)

1857-ben Tartu városában (akkor még Dorpat volt a neve) dolgozni kezd a nyomdagép egy négy kötetre tervezett, mintegy 19 000 verssorból álló nagy mű első ívein. A könyv a Kalevipoeg címet viselte borítóján, emelkedett műfaja pedig hősi ének, vagyis eposz. Nem lenne ebben semmi csodálatos, ha az alkotás nem egy - Európa szerencsésebb sorsú tájain eladdig alig ismert - kis nép, az észtek finnugor nyelvén szólalna meg. Bár Herdernek az európai népek dalait bemutató híres gyűjteményében (A népek hangja dalokban) - igaz, elég gyengécske fordításban - két észt népdal is helyet kapott, a Balti-tenger partjainál sokan vélekedtek úgy, mi több, hirdették is azt a véleményt, hogy ennek a sok száz éve nyomorított, hol német, hol orosz igát hordó népnek a nyelvén, amit csak a paraszt beszél, emelkedettebb gondolatot kifejezni, netán irodalmat művelni teljes lehetetlenség.

Nekünk, magyaroknak igazán ismerős ez az érvelés. Történelmünkből ismerjük, mekkora jelentőségű volt modern nemzetté formálódásunk tekintetében a nyelvünk kiműveléséért, a saját arculatú kultúránkért folytatott küzdelem. Bizony, a kis népeknek sokszor politikum az, ami a szerencsésebb nemzetek számára megmaradhat „csak" esztétikumnak. Így volt ez az észteknél is. Az 1861-re teljes terjedelmében megjelenő Kalevipoeg volt a gerincegyenesítő, önbecsülést adó jelkép, a zászló, amit a nemzeti mozgalom felemelhetett, mert ez az eposz - az Európa számára eleddig néma észt századok után - egyenest a világirodalom lapjaira íródott.

Ne folytassuk azonban személytelen mondatokkal. A mű német nyelvű bevezetője végén egy név állt szerényen: Friedrich Reinhold Kreutzwald. A német név persze észt férjit takar, a Kalevipoeg újkori rapszódoszát, egy jobbágyivadékot, aki hallatlan akarattal és kiváló tehetséggel küzdötte fel magát a jobbágyi kiszolgáltatottságnak abból a mélységéből, ahol még a nevét is elvették az embertől. (Észt neve Ristmets Vidri volt, ezt az elemi iskolában fordították németre: Ristmets = kereszt + erdő = Kreutzwald). Orvos lett ő is, mint finn társa, Elias Lönnrot, a Kalevala egybeszerkesztője. Orvosként közel kerülhetett a parasztokhoz - akiknek attól kellett félniük, hogy még dalaik után is adót kell fizetniük és megvalósíthatta diákkori elhatározását, hogy gyűjti a népdalokat, népmondákat.

Kalevipoegről, azaz Kalev fiáról (poeg a fi ú jelentésű finn poika és a magyar fi észt etimológiai megfelelője), az óriás termetű, nagy erejű hősről sok-sok monda és epikus ének élt az észt parasztok ajkán, különösen azon a vidéken, ahol Kreutzwald gyerekeskedett. Kalev és fia feltételezhetően történelmi alakok voltak, akikből a néphagyomány formált óriásokat, mondai hősöket. Maguk a mondák, amelyek alakjukat megőrizték, a XII. és XIII. század fordulóján keletkezhettek, abban az időszakban, amikor észt földön élesen konfrontálódott az ősi pogány és az akkor modern keresztény világ, a széttöredezett régi és az állammá szerveződő új társadalom. Kalevipoeg eme utóbbinak a nagyon is emberi óriáshőse, aki nemcsak a harcban, a munkában is rendkívüli. Szánt, hidat ver, várakat és városokat épít. Legyőzi a javasokat és a varázslókat meg a vasas vitézeket, az észt földet később leigázó német lovagrend harcosait, de nem győzheti le az átkot, amelyet ifjonti vétkével vett fejére.

A mondák, hősdalok egybeszerkesztésének gondolata nem Kreutzwaldtól, hanem barátjától, a szintén elnémetesített nevű kiváló néprajzkutató, nyelvész és költő Fahlmanntól származik, aki ezzel az elképzeléssel már akkor foglalkozott, amikor Lönnrot az Énekgyűjtemény Vejnemöjnenről című, Ős Kalevala néven is ismert munkáját közzétette. A lönnroti minta követése nem bizonyítható. Elképzelhető, hogy mindketten a finn Gottlund javaslatát követték, aki már 1822-ben felvetette az epikus énekek egybefűzésének ötletét. Bizonyossággal csak azt tudjuk, hogy élt ezekben az áldozatkész tudósokban és egyszersmind kiváló költőkben - mint ahogy élt a mi Arany Jánosunkban is - az a romantikus elképzelés, hogy a nép ajkán hajdan nagyszerű eposzok éltek, amelyek aztán töredékeikre hullottak, de ezekből a töredékekből értő kézzel újra egységes egésszé forraszthatók. Nos, erre a munkára az Észt Tudós Társaságtól először Fahlmann kapott megbízást 1838-ban, munkáját azonban számos tényező hátráltatta, így 1850-ben bekövetkezett haláláig alig haladt valamit előre. Halála után a Tudós Társaság Kreutzwaldra ruházta a feladatot, aki az anyag kiegészítő, végleges összegyűjtésével és egybeszerkesztésével 1852-re végzett is.

Ebben az Ős Kalevipoegban azonban vegyesen volt prózai és verses szöveg. Az epikus énekek és lírai dalok a történet prózában megőrzött vázába ékelődtek. Kreutzwald úgy vélte, hogy ez a prózai anyag hajdan bizonnyal verses formájú leheteti, hiszen a ritmus és dallam segíthette fennmaradását. Átdolgozta hát a szöveget, s most már a teljes eposz az észt és finn szánversek ritmusában szólalt meg. Ez azonos a Kalevala versformájával.

1853-at írták ekkor. Egy szerkezetében és külső formájában is egységes mű került a kiadóhoz, azonban még mindig nem a nyomdába. A cenzúra ugyanis igen szigorúan gyomlálni kezdte belőle mindazokat a sorokat, kifejezéseket, amelyek arra utaltak, hogy volt észt földön egykor boldogabb világ is.

Amíg folyt a harc a mű épségéért, Kreutzwald újra átdolgozta, formáját tovább csiszolta, néhány új részlettel gazdagította, és egy teljes énekkel, a világ végére utazás történetével bővítette. Ekkor határozták el azt is, hogy Kari Reinthal és Schultz-Bertram fordításában németül is közreadják az eposzt.

A mű híre hamar eljutott Magyarországra, s 1870-ben már fordítása is született Sziládi Áron tollából. Néhány részletének tolmácsolására Vikár Béla, a Kalevala fordítója is vállalkozott. Első méltatója a neves nyelvész, Hunfalvy Pál volt, aki a Baltikumban tett utazásáról beszámolva elragadtatott hangon ír nyelvrokonaink népeposzáról.

Újabb fordítása 1928-ból ismert. Ez és az 1960-ban publikált rövidebb változat egyaránt a finnugor irodalom és népköltészet kiváló kutatóját, Bán Aladárt dicséri.

Zengő ajkú dalos, zendülj,
Dal ladikján tova lendülj,
Nóta naszádjára szállva
Tarts távoli parti tájra,
Sasok ahol arany igét,
Hollók ezüsthangú mesét
Szórtak szét az ősidőből,
Messze multak rejtekéből!

Tára isten tölgyerdejének szélén, fönn a magas Észak táján állt egy erős hajlék. Három fiú nevelkedett a házban. Fölnövekedvén egyik orosz földre ment, Lappföldön vált bátor harcossá a másik, harmadikuk egy sasnak hátán délre szállott. Légi útja Viruba, Észtország északkeleti részére vezetett. Kalevnek hívták e hőst. Megérkezvén mindjárt kimérte az ország határait. Aztán indult lánykérőbe.

Élt egy özvegy Läänében. Maga terelgette nyáját, s ím, egy napon fajdtojást lelt a nyáj csapásán. A tojást hazavitte, kiköltette. Csodálatosan szép leányka lett a tojásból. Szülőhelyéről, Lindanizáról a Linda nevet nyerte. Szépsége hírére jöttek is a kérők; kérte feleségül a Hold, a Nap, aztán meg a szél és a víz, s még a tündérkirályfi is szerencsét próbált, de Linda a hős Kalevet választotta.

Telt-múlt az idő. Linda és Kalev számos fiút fölnevelt. Kalev napja már hanyatlóban volt, amikor újra gyermekáldás elébe néztek. Ekkor Kalev meghagyja feleségének, hogy születendő fia legyen az észt föld nagy királya. Hogy jóslatát így elmondotta, és birodalma felől is hagyatkozott, ágynak esvén nem sok időre meghalt. Hét napon át gyászolta otthon maradt két legkisebb fiával halottját az asszony, aztán kezével tíz öl mély gödröt vájt a földbe, s kemény munkába kezdett, hogy a sírra követ hordjon. Aki Tallinnban jár, láthatja a sírhalmot, ma Templomhegy a neve. A gyászban megtört, terhességben megfáradt asszony keserves sírásra fakadt. Könnyeiből tó kerekedett. Ma is ott hullámzik a Lászna-hegy magasán.

Aztán eljött az idő, megszületett a fiúcska, s hamarosan csuda dolgokat művelt. Az első hónap múltával szétszaggatta a pólyát, betörte a bölcső bordáit. Három évbe se tellett, s legénnyé cseperedett, lábnyi széles, három láb hosszú sziklákkal dobálózott.

Az özvegy udvarába vagyonára vágyakozó kérők sereglenek. Linda azonban mindnek nemet mond. Utoljára a finn varázslónak, aki ezért bosszút fogad. A varázsló vissza is tér Kalevhon-ba, s amikor Linda három fia vadászni megy, elrabolja az asszonyt. Villámisten megszánja a hiába védekező, vergődő Lindát, s Iru hegyén elkábítja a varázslót. Linda a hegyen sziklává változik. A hazatérő fiúk anyjuk keresésére indulnak. A legkisebb, Kalevfi, apja sírjához megy el, apját szólítja, költi: mutatna utat, amelyen anyját fölleli. Apja felszól a sírból, inti fiát: hiába a keresés, legyen inkább népe védelmezője.

Kalevfi mégis útnak indul, úszva szeli a habokat Finnország felé, hogy megbüntesse a varázslót. A víz egy szigetre veti, ahol megpihen. Elaludni nem tud, mert egy lány dala töri meg az éjszaka csöndjét; távoli szerelmeséről énekel. Kalevfi a dalra dallal válaszol, magához csalogatja a lánykát:

Éjszakának hűvösében
Beszélgetnek együtt szépen,
S olvadozni kezd a szívük,
Bódulatba borul lelkük.

Amikor a lány meghallja, hogy Kalevfi az, aki miatt szégyen­be esett, a magas szikláról a tengerbe szédül. A hős utána veti magát, de az örvények sötét öléből már nem mentheti meg. Kalevfi a hajnallal kelt ki a habokból, s pihent meg a finnek földjén. Aztán másnap, hogy ereje visszatért, fürgén indult a varázsló keresésére. Rátalál, s hatalmas küzdelem kerekedik. Kalevfi azonban győzedelmeskedik a varázsló csudaserege fö­lött, és a varázsló sem menekülhet halálos csapása elől. A hős azonban anyját a rabló fészkében sem leli föl.

Hogy feleszmélt efölötti bánatából, eszébe ötlött: él finn földön egy híres kovács, aki csodálatos kardokat készít. Hozzá indul hát, hogy válasszon magának egyet. Egy rigó, egy kakukk meg egy öreg néne volt az útbaigazítója. Rá is talált a kormos képű kovács házára, ahol:

Kong az üllő, nyög, nyöszörög,
Pattognak rajt a pörölyök,
Sújtanak a súlyos kezek,
S vasfogóknak foga recseg:
Tűzbe teszik előszörre,

Fujtató-száj felé lökve,
Keményítik, lágyítgatják,
Piros lángon puhítgatják,
Vékonyítják finomabbra,
Szilárdítják szívósabbra,
Aztán vízbe beletartják,
Vasfogó harapja lapját:
így lesz végre kemény kardvas
Deli fegyver, diadalmas!

A kovács jól megnézi óriás vendégét, s felismeri benne a Kalevek ivadékát. Szól legkisebb fiának, hozzon elő fegyvereket. Kalevfi próbál egyet, próbál kettőt, de hatalmas sújtásától szétpattannak a kardok a sziklán. Most a titkos kamrába küld kardokért a kovács. Kalevfi a legjobbat kapja kézbe, s az üllőre sújt vele. A kard belevág az üllőbe, de ki is csorbul. Akkor a kovács a rejtekkamra hét lakattal zárt ládájából előhozatja a csodakardot. Hanem annak nagy az ára, megér egy harmad királyságot. Hét évig dolgozott rajta fiaival a mester.

Ezzel aztán Kalevfi egy csapásra széthasítja az üllőt, de még alatta a tőkét is. A vásár örömére hétnapos dáridót csapnak, s megisszák az áldomást. A komló nedve Kalevfi fejébe száll, s hetvenkedni kezd szigetbeli kalandjával. A kovács legidősebb fia azonban nagy szenvedéllyel a lány jó hírének védelmére kél. A sörtől mámoros Kalevfi a kardjához kap, s szegény kovácsfiú feje a porba hull. Apja átkot mond az ártatlan vér kiontójára:

„Híres penge, halld parancsom:
Tedd meg, mire mestered kér:
Állj bosszút rajt e gaz tettér
Ott, hol nem is hiszi, várja,
Álmában se gondol rája!"

Kalevfi támolyogva hagyja el a házat, nem is hallva az apai átkot, s egy folyó partján alussza ki mámorát. Majd a tengerparton rátalál a finn varázsló csónakjára, s hazaindul vele.

A tengeri szél végleg kijózanítja, de bűnös tette úgy él benne csak, mint rossz álomkép. A sziget mellett elhaladva csudálatos hangokat hall:

Víz alól a lányka lelke
Rejtekéből rí csak egyre
Halászmadár síró hangján,
Vadrucaként rimánkodván.

Kalevfi kettős vétkéről szól az ének. Partra érvén, Iru hegyén visz át az útja hazafelé. A szélben anyja lelke szólal:

„Vigyázz óva, sasfióka:
Kardnak éle könnyen elér,
Tudd meg, hogy vért kiván a vér!"

Amikor végre hazaér testvéreihez, a három fiú elmeséli egymásnak, mit láttak, hallottak anyjukat kereső útjukon, s elhatározzák, hogy teljesítik apjuk akaratát. Próbán döntik el másnap, melyikük a legerősebb, hogy az legyen királlyá közülük. Kalevfi újra apja sírjához megy, s vétke feletti bánatában Kalev segítségét kéri. Az apa igéje így szól:

„ Véletlen, ha bűnbe estél,
Jóvátenni törekedjél!"

Tára szent ligete közelében, egy kis tó mellett a réten találtak a fiúk alkalmas versenyteret a próbához. Követés a verseny módja, s Kalevfi a próba nyertese. Bátyjai a győztest királynak ismerik el, s szépen fel is öltöztetik ezüstingbe, aranydolmányba.

Kalevfi bölcsen kormányzáshoz látott. Megfogta az eke szarvát, hogy megtisztelje a szent munkát. Oldalára övezte kardját, hogy az ellenséget távol tartsa országától. Három napig szántott-vetett, hogy táplálékot teremjen a föld a jövő nemzedéknek. Mikor lova elfáradt, maga is leheveredett. Verejtékét a föld beitta, a mélyben összegyűlt az, és csodatevő forrásként bukkant a felszínre újra. Pihentető álmából ébredve hiába szólongatja a hős kedves paripáját, a fáradt pára a vadak martalékává lett.

Dühében Kalevfi hatalmas pusztítást visz végbe az erdőben a vadak közt. Amikor elfárad s éppen pihenni térne, követ érkezik a rossz hírrel: ellenség tört az országra. Kalevfi hadba hívja a hősöket, őrszemeket állíttat, s megígéri, maga is fegyvert ragad, ha arra szükség lesz.

Történt közben, hogy két ördögfi hajba kapott azon, hogyan osszák föl egymás közt a lakhelyül választott kikerperai mocsarat. Kalevfit épp arra vitte útja, őt kérték hát döntőbírónak. Kalevfi testvérét, Alevet bízza meg, cövekelje ki egynek-egynek a részét. Alevék lécekkel, zsinórokkal mérni kezdik a mocsarat a Musztapalli folyó partján. Akkor az öreg ördög felszól a folyóból, ahol a háza volt, s kérdi őket, hogy mit tesznek. Alev így szól - csak tréfából: gátat vetnek a folyónak, hogy abból élő ki ne jusson.

Az ördög könyörgőre fogja: ne tegyék! Kincset ad, amennyit csak akarnak. Alev beleegyezik: ha az ördög megtölti Alev sapkáját arannyal, békén hagyják. Ásnak egy nagy gödröt, amely felül szűk, mint a sapka karimája, hanem alább széles és jó mély. Rátesznek egy lyukas sapkát. Hordta a gonosz naphosszat a kincset, de sehogy sem tudta megtölteni. így aztán, hogy szavát nem tartotta be, Kalevfival kell megmérkőznie, és csúfos vereséget szenved. Kalevfi pedig most már nyugodtan töprenkedhet a háborús vészről kapott üzeneten.

Adódott aztán Kalevfinak más dolga is. A levegő tündére kútba ejtette gyűrűjét. A hős, hogy segítsen a síró kis tündéren, lemegy a kútba. Akkor ott teremnek mindjárt a javasok seregestül, s hogy Kalevfit elpusztítsák, malomkövet dobnak utána. De ő ujján hozza a követ, mint valami gyűrűt, s tréfálkozva kérdi a tündért, vajon ez volt-e, amit a vízbe ejtett.

Kalevfi, hogy népét védje, várépítésbe fog serényen. Erdőnyi rönköt, deszkát cipel vállán Pihkovából (Pszkov). A Pejpusz- tavon lábol keresztül terhével, amikor a tó varázslója vihart támaszt, hogy a hőst terve megvalósításában gátolja. Kalevfi elfáradt a hatalmas teher alatt a hosszú úton. Nem üldözi a gonoszt. Leheveredik a tóparton, és elszunnyad. Míg alszik, a varázsló minden tudományát összeszedve ellopja a hős csodakardját. Ám a roppant fegyvert nem tudja soká cipelni, elejti, bele a Kääpa folyó vizébe. Onnan többé ki nem varázsolhatja. A hős keresi a tolvajt. A folyónál járva meghallja a kard szavát. A fegyver elárulja neki, ki volt a tolvaj, de fejére olvassa azt is, hogy ártatlan vért ontott. Kalevfi hagyja hát, hadd heverjen a kard továbbra is a vízben.

Terhét vállára véve folytatja útját, míg Pejpusz varázsló három fattya rá nem támad. A deszkák java részét széttöri rajtuk, mindhiába. Egyszerre egy vékony hangocska azt tanácsolja, fordítsa élére a deszkát. A tanács bevált, a támadók elmenekülnek. A kis sün volt a bölcs tanácsadó. Mikor Tára teremtette, elfelejtett bundácskát adni rá, így most is csak a moha alól pislogott elő. Kalevfi sörtés bekecséből hasított számára egy darabot. Azóta van tüskés kabátja a sünnek.

A csata után Kalevfi útra kél. Eljut az alvilágba, Szárvik ördög birodalmába. A pokol tornácán belépve, kiszabadít három ott raboskodó lányt. Egyiküktől megtudja, hogy a falon függő rongyos sipka meg a vékony vesszőcske bűverőt rejt. Ezeket meg az ördög fényes kardját magához veszi, és segítségükkel legyőzi Szárvikot, az ördögkirályt, s temérdek kincsét elveszi.

Ezután Kalevfi a bölcsek útját járva Észak határáig, a világ végére hajózik. Alvilági örvényeken, kutyatestű, emberarcú szörnyek földjén, vad vidékek mentén visz az útjuk, de a világ végét nem lelik meg. Hazájukba térnek hát a hajósok.

Hét évig béke és boldogság honolt az észtek földjén, de aztán bősz ellenség rontott az országra. Kalevfi hadba vonult, s kardja nyomán a holttetemek néhol heggyé növekedtek. A megvert ellenség üldözésére azonban már nem került sor, mert Kalevfi lova elpusztult. A háborúból hazafelé tartva, három hű társával újra az alvilág környékére keveredik. Társait hátrahagyva megint ellátogat Szárvik birodalmába. Béka, tücsök segíti útján. Az ördöghad elébe jön, s egy forró kátrányt hömpölyögtető folyó vashídjánál keményen megütköznek. Bizony a hős jól elfárad, míg leveri őket. Ahogy betöri az alvilág ajtaját, anyját látja ott raboskodni, rokkán aranyfonált fonni. Az asszony nem szólhat, csak szemével int, melyik csuporból igyék a hős, hogy megsokszorozza erejét. Szárvik serege ismét rátámad, de a pokol ebeit Kalevfi a porba tiporja. Aztán előcsalja a remegő Szárvikot kuckójából, s az udvar porondján végső viadalra kényszeríti, s végül örökre vasra veri. Az ördög kincseit zsákba rakva, visszatér társaihoz.

Az alvilág, ím, végleg legyőzve, vigadhat Kalevfi társaival Lindaniza várában. Ám követek érkeznek a vészhírrel: vértes had ütött az országra. Kalevfi harcba hívja népét. A Szárviktól elvett kincset elássák, bűvös igével is rejtik. Nem is találta meg azóta senki. Fegyvert öltenek a hősök, s harcba szállnak. Kalevfi éj-nap harcol fáradatlan, s bár paripája összeroskad, bátyja is megsebesül, ebben a csatában övék a győzelem. Másnap is folytatják a harcot, elesik Kalevfi testvérbátyja. Hull az ellen, de fogy az észt is. Kalevfi és két jó társa ércfalként áll a csatában. Este, amikor a harci zaj elül, a három hős a vízparthoz tart csillapítani szomját. Alev lába megcsúszik, s a fáradt vitéz a vízben leli halálát. Kalevfi keserűségében bujdosásra adja a fejét. Bolyongásában a Kääpa folyóhoz vetődik, ahol kardja a vízben fekszik, s beteljesül rajta az átok ifjúkori vétkéért. Ott pusztul el nagy kínokban. Lelke felszáll a mennybe.

Tára isten nagy gondba esik: mit kezdjen a hőssel a mennyben, milyen tisztet adjon neki. Úgy döntenek, a pokol tornácán vigyázzon, hogy Szárvik ki ne szabadulhasson. Fehér ménjén ül Kalevfi, s őrzi a bajtól a világot. Az észtekben él a remény:

Kalev fia visszatér még:
Hoz hazánkra boldog békét,
S újjá alkotja észt népét!