Bán Aladár Általános Iskola Várpalota

i ♥ bánali

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Bán Aladár rövid életrajza

BÁN ALADÁR
Várpalota, 1871. nov. 3. – Győr, 1960. szept. 24.
tanár, nyelvész, néprajzkutató, műfordító, költő


Édesapja: Bánnwárth Mór uradalmi alkalmazott, édesanyja: Szabó Mária.

Ősei apai ágon német eredetűek, anyai ágon magyarok. Az apai ág eredeti neve Bannwarth, melyet a családban többen Bánvártnak írtak. Bán Aladár keresztlevelében a Bánnwárth Károly Mór nevet találjuk. A fiatal költő és tudósjelölt több névváltozat után a harmincadik életéve táján vette fel azt a nevet, amelyen ismertté vált, ahogy mi is emlékezünk rá: Bán Aladár.

Iskoláit Várpalotán, majd Veszprémben, Pápán és Székesfehérvárott katolikus és református egyházi középiskolában végezte, majd a cisztercita rend zirci papneveldéjének lett a hallgatója, de a második évben kilépett és a budapesti egyetemen képezte tovább magát. Az egyetemet 1896-ban mint magyar–latin szakos tanár, bölcsészdoktor hagyta el.

Temesvárra került, ahol 1896-tól 1900-ig gimnáziumi tanár volt. A tanári pályát 1900-ban Budapesten folytatta egészen 1932-ig, amikor 61 éves nyugalomba vonult.

A tanári pálya mellett részt vett az irodalmi, a tudományos és a közéletben is. Előbb tagja, majd titkára és főtitkára lett a Néprajzi Társaságnak. 1920-ban bekapcsolódott a Turáni Társaság tevékenységébe. A Turáni Társaság alelnöke és a Társaság ún. finn–észt intézetének (tkp. szakmai csoportjának) a vezetője. 1921–1936 között a Turán című folyóirat szerkesztője.

Egyik kezdeményezője, szervezője és társelnöke az ún. finnugor kultúrkongressusoknak, amelyekből öt került lebonyolításra: 1921 Helsinki, 1924 Tallinn, 1928 Budapest, 1931 Helsinki, 1938 Tallinn.

Több tudományos társaság tagja volt, pl. a Szent István Akadémia és a Petőfi Társaság rendes tagja, a Néprajzi Társaság, az Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja, a nemzetközi Folklore Fellows magyarországi titkára, a Finn Irodalmi Társaság, a Kalevala Társaság, az Észt Irodalmi Társaság levelező tagja. Több magas finn és észt kitüntetést kapott. Érdemei elismeréseként kormányfőtanácsossá nevezték ki.

Életének jeles napjait jelentették az utazásai: 1903-tól kezdően 12 alkalommal járt a finneknél és az észteknél. 1905-ben például kéthónapos gyűjtőutat tett Karjalába, melyről két tanulmányt is írt. A Karjalában és későbbi észtországi útjain tárgyi néprajzi anyagot is gyűjtött, amelyet az útjain készült fényképeivel egyetemben a Magyar Néprajzi Múzeumban őríznek (kiállításunkban válogatás tekinthető meg belőle).

Néprajzi tárgyú írásaiban többek között foglalkozott a medvekultusszal, a találósmese összehasonlító vizsgálatával, a sámánizmus fogalmát is tisztázni próbálta, az észtek néprajzi jellemzését is neki köszönhetjük.

Tudósként talán a legjelentősebbet az irodalomtörténet terén alkotott. Első, jelentősebb cikkében méltatta a Kalevala új fordítását (Vikár Béla 1909), kiemelte a Kalevala világirodalmi jelentőségét. A Heinrich Gusztáv-féle Egyetemes irodalomtörténet (IV. kötet 1911) számára megírta A finn-magyar népcsoport és a Szamojédok című nagy terjedelmű (69–224, ill. 225–234. oldal), nagyrészt saját fordításaival illusztrált fejezetet. A finnugor népköltés kimagasló értékei című tanulmányában a Kalevalát, a Kanteletárt, a Kalevipoeget, valamint a vogul és az osztják népköltészetet mérlegelte világirodalmi szempontból.

Műfordítóként is a rokon népek megismerését kívánta szolgálni. Tanulmányaiban állítása alátámasztására olyan gyakran szerepelnek szemelvények a műfordításaiból, hogy azok amolyan kis antológiák is egyben. Bán Aladár egyaránt fordított népköltészetet és irodalmi műveket, verset és prózát, lírát és epikát. Kezdetben inkább finn, később inkább észt irodalmat fordított, mert felismerte, hogy ez utóbbi kevésbé ismert. 1903-ban finn elbeszéléseket tett közzé Az ezer tó országából címmel. A Kanteletar, a finn népköltés gyöngyei című fordításkötete (1902), a Finn költőkből (1912, később többször), az Uráli dalok (1939), Az észt költészet virágai (1940), az Északi vártán. Észt rokonaink irodalma (1944) című antológia mellett talán a legfontosabb, a szívéhez legközelebb álló mű a Kalevipoeg, az észtek nemzeti eposza lett. A magyar fordítás készítésekor egész sereg helyszíni kutatást végzett: bejárt szinte minden olyan helyet, amelyhez a Kalevipoeggel kapcsolatos mondák fűződnek.

1951-ben (80 évesen!) kitelepítették Budapestről. Bár a rendelkezést néhány hónap múlva megváltoztatták és Győrbe költözhetett, ez az időszak megviselte az idős embert és szeretett könyvtárát egyaránt.

A Kalevipoeg második kiadása 1960-ban, az I. Nemzetközi Finnugor Kongresszus alkalmából jelent meg, amelyen a nagybeteg Bán Aladár már nem vehetett részt díszelnökként. A kongresszus utolsó napján, 1960. szeptember 24-én halt meg. Győrben van eltemetve.

Nevét … iskola, … utca, … emléktábla őrzi.